Az egyiptomi fogságból menekülő zsidó nép csapdába került a Vörös tengernél. Egyik oldalról a fáraó seregei közeledtek, a másik oldalról pedig a széles és mély víz állta útjukat. Harapófogóba kerültek, melyből emberileg nem volt kimenekedés. Nagy félelem fogta el őket, érthető módon. Megadhatták volna magukat, de az a biztos halálukat jelentette volna, vagy megpróbálkozhattak volna a harccal, mely ugyancsak hasonló eredményt hozott volna.

Van egy régi ifjúsági ének melynek egyik sora úgy hangzik, hogy „Nincs oly sötét, nagy vihar, mit le nem csendesít.” Elméletben talán tudjuk is ezt az igazságot, de amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor könnyen utat engedünk a kétségbeesésnek, a félelemnek.

A fél világ könnyes szemmel nézte, amikor április 15-én este szinte minden csatornán bejelentették, hogy ég a párizsi Notre-Dame. A 157 évig épített, 69 méter magas gótikus katedrális több, mint egy templom, egy szimbólum. Bár újszövetségi hívőként vallom, hogy Isten nem kőből épített házakban lakik, hanem az emberi szív a Szentlélek temploma, mégis ez az épület nagyságával és szépségével hirdette Krisztus evangéliumát. Hány ember gondolkodott el élete értelméről, lelke üdvösségéről az elmúlt több mint nyolcszázötven év során ezen épület falai között? Hány fiatal mondta ki a boldogító igent ebben a székesegyházban?

Sokszor megfogalmazódott már bennem, hogy a mai világnak “szentekre” van szüksége. “Szentekre” a szó abban az értelmében, hogy hiteles, bátor, a hitéért áldozatokat vállaló, önmagáról, önző célajiról lemondó keresztényekre. Az egyház hitelességi válságban van. A média szinte naponta, kárörömmel kürtöli a világra az egyház bűneit. Keveset beszél azokról a bizonyságtevőkről, akik sok szenvedések között vállaják a szolgálatot ma is a földön. Természetesen nem szabad beletörődni a bukásokba, a botrányokba, de a kereszténységnek azt az oldalát is be kell mutatni az embereknek, amely ma is Krisztus útját követi.

Nem tudom, hogy a való életben is keresztül ment-e az 52 éves Ben Stiller az életközepi válságon, viszont legújabb filmjében a Brad’s statusban hitelesen alakítja egy negyvenes évei végén járó, őszülő férfi lelki tusáját.

Közhelynek számító igazság, hogy anyagias világban élünk. Gondolkodásunk, céljaink, vágyaink között az elsők között találjuk a pénzt. 

Gyermek koromban nem értettem, hogyan lehetett képes értelmes, munkájában szorgalmas, gyermekeit felelősen nevelő ember igent mondani az antiszemitizmus ideológiájára. Hogyan hunyhattak szemet, vagy értettek egyet keresztény, templombajáró emberek azzal, mikor a zsidók jogait kezdték nyirbálni, majd gettókba kényszerítették őket, végül koncentrációs táborokba küldték őket, többségüket megölni. Nem éltem abban a korban, nem voltam részese annak a propagandának, mely éveken, évtizedeken keresztül mosta át az emberek agyát, szívét, lelkiismeretét. Ma, több évtized távolságából már tisztábban látunk. Egyértelmű bűnként, történelmünk sötét foltjaként tekintünk a XX. század harmincas-negyvenes éveire. 

Életem egyik nagy filmélménye Huszárik Zoltán 1971-ben készített filmje, a Szinbád. Még filmesztétika órán néztük meg a főiskolán. Egy haldokló öregúr, akit Latinovics Zoltán játszik a filmben visszatekint életére, s közben harcol az elmúlással szemben. Kapaszkodik az élet kis örömeibe, így az étkezés is szentté válik számára. A film legismertebb jelenete, mikor a főhős majdnem tíz percen keresztül eszik Vendelin éttermében. Krúdy Gyula - a regény írója - is híres volt arról, hogy nagyon szeretett enni. Óbudán van egy kisvendéglő, mely kedvenc helye volt. (Én is többször jártam már ott: ma is jól főznek.)

Hálás vagyok, hogy életem során egyetlen napot sem kellett az utcán vagy hajléktalan szállón élnem. Mindez inkább kiváltság, mint magamnak tulajdonított érdem. Szüleim gondoskodtak felőlem, tanulhattam, munkát találhattam, családot alapíthattam: mindez kegyelem.

A fél világ focilázban él, az emberek figyelme ezekben a napokban Oroszországra irányul, ahol zajlanak a 21. labdarúgó világbajnokság mérkőzései.