Bevallom őszintén, hogy én azt gondoltam, hogy a világ egyik legunalmasabb emberei a statisztikusok. Olyan munkát végeznek, ami számokból, diagramokból áll, aminek sok értelme nincs az életünk szempontjából. Aztán azt is gondoltam, hogy a statisztikákat mindenki úgy értelmezi, formálja, ahogyan neki tetszik. A számokból azt olvas ki az ember, amit csak akar. De tévedtem! Hans Rosling könyvét olvasva kezdem megszeretni ezt a tudományágat és kezdem meglátni annak hasznát.

"Ó, Isten! Elvetettél, szétszórtál bennünket! Megharagudtál ránk, állíts helyre minket!" Zsolt 60,3

1945 óta sok minden megváltozott a világban. Eljutottunk a Holdra, politikai rendszerek jöttek, aztán mentek, a mindennapjaink részévé váltak a kütyük: számítógépek, mobil telefonok, tabeletek. A világháború után kevesebb mint két és fél milliárdnyian éltek a bolygónkon, ma ez a szám 7,7 milliárdnál jár. Megháromszorozódott tehát a populáció a földön.

Ezzel a cikkel emlékezem Bindes Ferenc, római katolikus atyára, lelki testvéremre, aki a közelmúltban érkezett meg a mennyei hazába. Még 1999-ben készítettem vele ezt az interjút.

Miközben ezeket a sorokat írom, Dél-Amerikában kilencezer helyen lángol az esőerdő, de a világ más pontjain is hasonló a helyzet. Egyes kutatók szerint az összeomlás szélére került a trópusi ökoszisztéma. Nemcsak a föld tüdejeként emlegetett fák milliói hamvadnak el, hanem azok a pótolhatatlan növény és állatfajok, amik ott élnek. Felbecsülhetetlen a veszteség. És itt nem dollármilliárdokról van szó, sokkal többről, ami pénzben felbecsülhetetlen.

Léteznek divatos kifejezések, amiket egy időre felkapnak emberek és használják ha kell, ha nem. Ilyen szó lett a mai magyar közéletben a normalitás. Elhangzik politikusok, újságírók, de egyházi vezetők szájából is.

Az egyiptomi fogságból menekülő zsidó nép csapdába került a Vörös tengernél. Egyik oldalról a fáraó seregei közeledtek, a másik oldalról pedig a széles és mély víz állta útjukat. Harapófogóba kerültek, melyből emberileg nem volt kimenekedés. Nagy félelem fogta el őket, érthető módon. Megadhatták volna magukat, de az a biztos halálukat jelentette volna, vagy megpróbálkozhattak volna a harccal, mely ugyancsak hasonló eredményt hozott volna.

Van egy régi ifjúsági ének melynek egyik sora úgy hangzik, hogy „Nincs oly sötét, nagy vihar, mit le nem csendesít.” Elméletben talán tudjuk is ezt az igazságot, de amikor nehéz helyzetbe kerülünk, akkor könnyen utat engedünk a kétségbeesésnek, a félelemnek.

A fél világ könnyes szemmel nézte, amikor április 15-én este szinte minden csatornán bejelentették, hogy ég a párizsi Notre-Dame. A 157 évig épített, 69 méter magas gótikus katedrális több, mint egy templom, egy szimbólum. Bár újszövetségi hívőként vallom, hogy Isten nem kőből épített házakban lakik, hanem az emberi szív a Szentlélek temploma, mégis ez az épület nagyságával és szépségével hirdette Krisztus evangéliumát. Hány ember gondolkodott el élete értelméről, lelke üdvösségéről az elmúlt több mint nyolcszázötven év során ezen épület falai között? Hány fiatal mondta ki a boldogító igent ebben a székesegyházban?

Sokszor megfogalmazódott már bennem, hogy a mai világnak “szentekre” van szüksége. “Szentekre” a szó abban az értelmében, hogy hiteles, bátor, a hitéért áldozatokat vállaló, önmagáról, önző célajiról lemondó keresztényekre. Az egyház hitelességi válságban van. A média szinte naponta, kárörömmel kürtöli a világra az egyház bűneit. Keveset beszél azokról a bizonyságtevőkről, akik sok szenvedések között vállaják a szolgálatot ma is a földön. Természetesen nem szabad beletörődni a bukásokba, a botrányokba, de a kereszténységnek azt az oldalát is be kell mutatni az embereknek, amely ma is Krisztus útját követi.