(0 szavazat)

Kutyahűség: Filmkritika a Hatchiko című filmhez

Mi is tartunk otthon kutyát a háznál, no nem egy akitát, hanem egy beaglet, ezért is szerettem volna megnézni a valós történet alapján készült 2009-es amerikai filmet, a Hatchikot. Mivel moziban már nem játszák Lasse Hallström alkotását, ezért DVD-n jutottam hozzá. Ha még nem láttátok, mindenképp nézzétek meg!

1987-ben a japánok is készítettek egy filmet a történetből, de az – ki tudja, miért – nem jutott el hazánkba. Az amerikai változat talán Richard Gere főszereplése miatt törhetett be a filmpiacra. A sok közhelyeket felsoroltató akciófilm és idióta, szexista vígjáték között gyöngyszem ez az a másfél órás alkotás. Talán egy kicsit giccses, de mégis valós érzelmeket mutat be a magyarul Hacsi címen futó mozi. Nem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy megtekintettem. Az igazi Hatciko 1923-ban született Japánban, egy Odate nevű kisvárosban. Kéthónapos korában került új gazdájához Dr. Eizaburo Ueno, egyetemi tanárhoz Tókió külvárosába.

A professzor minden nap vonattal utazott munkahelyére. Reggelente kutyája mindig elkísérte őt az állomásra, majd egészen estig türelmesen várt rá, míg meg nem érkezett és együtt sétáltak haza. 1925 májusában a professzor nem tért haza, szívrohamban elhunyt. Hűséges barátja azonban továbbra is minden reggel elindult az állomásra, hogy várja szeretett gazdáját. Tette ezt hidegben-melegben, esőben-fagyban. 1934-ben adományokból szobrot emeltek Hachiko tiszteletére a Shibuya állomáson. A szobor avatására több százan mentek el. Hachiko 1935-ben pusztult el, néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, az állomás peronján.

A film alkotói jobbnak látták Amerikába helyezni a történetet – hova máshová? – egy helyi kisvárosba. Ueno professzorból pedig Parker Wilson zenetanár lett, de ezen változtatásokon kívül nagyjából ragaszkodtak az eredeti sztorihoz. Hatchiko, neve japánul nyolcat jelent, amely a helyi kultúrában szerencsét hozó szám. A mindenütt tévtanítást és démonokat feltételező gyanakvó testvérek talán itt is okkultizmust szimatolnának, de a film nem megy tovább a keleti misztika irányába. Hatchikó valóban szerencsét, áldást, örömet hozott a Wilson család életébe. Bár „véletlenül” került a gyermekük felnőtté válása miatt újból egyedül maradó középkorú házaspárhoz, a kis akita gyorsan Parker szívéhez nőtt.

Vannak vicces jelenetek is, mikor a férfi próbálja a kutyát arra a tanítani, hogy hozza vissza az eldobott labdát. Ez a játék valami miatt nem válik be az akitánál. Két közösen eltöltött év után a professzor rosszul lesz az egyetemen és meghal. Felesége, Andy (Sarah Roemer) elköltözik otthonról, a kutyát pedig lányára, Cate-re (Joan Allen) bízza. Hacsi azonban elszökik otthonról, hogy visszatérjen az állomásra, hogy várja szeretett gazdáját, hátha újból megjelenik a peron kijáratánál. Minden nap, kilenc éven keresztül, pontban öt órakor a szokott helyére ül abban a reményben, hogy újra meglátja barátját. Az állomás alkalmazottjai, a környező lakók a szívükbe zárják a hűséges ebet, és minden nap gondoskodnak élelemről. Egy idő után a sajtó is felfigyel Hacsira, médiasztár lesz belőle.

Néha a kutya szemszögéből figyeljük az eseményeket és ez megint jó húzás, és még érdekesebbé teszi a történetet. Az idő múlásával Hachiko egyre lassabban vánszorog az utakon, míg végül utoljára lefekszik szokott helyére és örökre elalszik. Talán ezen az új úton újra találkozhat gazdájával… Nem vagyok egy sírós ember, de ennél a jelenetnél kifolytak a könnyeim. Dicséret illeti a kutyaidomárokat. A film elkészítéséhez három akitát képeztek ki, Boone Narr hollywoodi állat tréner irányításával.

A forgatás hat hónapig tartott, hogy Hatchit különböző életszakaszaiban szimulálni tudják. A szomorkás film természetesen a feltétel nélküli hűségről szól. Arról az értékről, amely nagy hiánycikk a mai világban. Talán az emberek között már valóban elveszett, és egy kutya példája kell, hogy elgondolkodtasson bennünket kapcsolatainkról? Meddig tartunk ki egymás mellett, barátaink, házastársunk, testvéreink, Isten mellett? Csak addig, ameddig jó nekünk, amíg hasznot húzunk belőlük, és amikor áldozatot kell hozni, elviselni, szenvedni is akár, akkor inkább továbblépünk?

Hacsi élete végéig kitartott barátja mellett, így kell nekünk is hűséget gyakorolnunk férjünk, feleségünk, Isten, és barátaink felé.

A másik üzenet a kitartó várakozás. Amikor ezt a cikket írom, közeledik advent. Ebben az időszakban gondolatainkat Jézus eljövetelére irányítjuk. De felteszem a kérdést magamnak és nektek, kedves olvasók, mi is úgy várjuk a mi Urunkat, Megváltónkat, ahogyan Hacsi az ő gazdáját? Csendességünkben odaülünk mi is a „kapu elé” és várjuk, hátha megnyílik előttünk, s megjelenik az a személy, aki az életét is adta értünk? Erre is egy kutyának kell felhívnia a figyelmet korunkban? Vagy feladjuk a várakozást, mert már túl régóta tesszük, és úgy érezzük, késlekedik a „gazdánk”? Tartsunk ki, minden nap a várakozásban, s ha a mi időnkben nem is tér vissza Jézus, azon a napon, amikor véget ér életünk mégis meglátjuk Őt. Még egy utolsó gondolat, vajon Hachiko találkozhatott-e elhunyta után gazdájával, vagyis van-e örök életük az állatoknak is? Szerintem nem is olyan egyszerű ez a kérdés teológiailag.

A Biblia beszél az állatok lelkéről, és arról, hogy az Éden kertben voltak állatok. Az új világot a Jelenések könyve szintén az Éden kerthez hasonlítja. Számomra elképzelhető, hogy ott lesznek velünk állatok is. Visszatérve a mi kutyánkra, látva Hachikot, van még hova fejlődnie…

Megjelent: 1988 alkalommal Utoljára frissítve: csütörtök, 30 március 2017 12:46

Média

Keresés az oldalon

Blog

MBE hírei

Kapcsolat

Ha üzenetet szeretne küldeni a szerkesztőnek, töltse ki az űrlapot!

Események

Események nem találhatóak