(0 szavazat)
Nicolas Cage a Madárka című filmben Nicolas Cage a Madárka című filmben

Mikor a témáról gondolkodni kezdtem, eszembe jutott Alain Parker nagysikerű filmjének, a Madárkának egyik képe. A főhős, egy háborús trauma következtében madárnak képzeli magát és egy pszichiátriára kerül. Az egyik jelenetben Madárka furcsa galambpózban ül a földön és néz kifelé a berácsozott ablakon. Számomra a kép szimbólikus, kifejezi a szabadság utáni vágyakozást, s azt az állapotot, melyben korunk embere találta magát, miután elveszítette helyét a világban.

A szabadság jó dolog, minden létező szeretene szabad lenni. Viszont a szabadság fogalma a történelem során jelentős átalukáláson ment keresztül. Ma sok ember úgy gondolja, a szabadság azt jelenti, hogy az ember senkitől és semmitől nem függ, bármit megtehet, ami csak eszébe jut. Schoppenhauer egy XIX. századi neves filozófus írta egyik könyvében, hogy ez a szabadság elképzelés hamis, mivel ez a teljes káoszban valósulhat csak meg. A filozófus azt a példát hozta, ha az anyagi világban nem volnának törvényszerűségek, akkor minden szétesne. A káosz nem lehet egyenlő a szabadsággal, a valódi szabadsághoz hozzátartozik a rend. Ugyanezt a gondolatot feszegeti E. Fromm pszichológus is a Menekülés a szabadságtól című könyvében.

Szabadnak lenni azt jelenti, hogy azzá válok, válhatok, amivé lennem kell, szabad vagyok arra, hogy életem kiteljesedjen. Egy halnak a helye a vízben van, léte ott és csakis ott tud kiteljesedni. Ez a tény talán bekorlátozza saját életterét? Ugyanígy a sas a levegőben válik szabaddá, mikor kiterjesztheti szárnyait és úszhat a hatalmas, végtelen térben. De hol van az ember helye? – tehetjük fel a kérdést. Én a választ a Bibliában találtam meg, amely kijelenti, hogy az ember az Istennel való szeretetkapcsolatra teremtetett, ebben a kapcsolatban lehet igazán boldoggá, szabaddá. Jézus ezt a lelki igazságot egy nagyon egyszerű példával teszi érthetővé:

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn.15.5.)

Furcsa gondolat, hogy az ember akkor válik szabaddá, mikor feladja önállóságát, s aláveti életét valaki másnak. Az első emberpár sem értette ezt az édenkerben, s a Sátán tanácsára fellázadtak Teremtőjük ellen. De ahelyett, hogy szabaddá váltak volna, a bűn és a halál foglyai lettek. A lázadás tehát nem szabaddá, hanem rabbá tette az emberiséget. De több mint kétezer évvel ezelőtt, Palesztina egyik kis városában, Betlehemben megszületett, az Isten Fia, akit Jézusnak (héberül: szabadító) neveztek, mivel „ő szabadítja meg népét bűneiből” (Mt.1.21.)

Miért vált általánossá Jézus után újra a lázadás a Földön? Ennek egyik oka az ember bűnös természetéből fakad, abból, hogy nem akarjuk alávetni magunkat Isten tervének. Sokan inkább a bűn rabságában érzik jól magukat, mint az isteni szabadságban. A modern ember azt hiszi, megvalósíthatja életét saját elképzelései, vágyai alapján, de egyre magányosabbá, egyre tisztátalanabbá teszi magát és környezetét. A szabadág utáni hajszában - paradox módon - , egyre kötözöttebbé, elidegenedettebbé válik korunk társadalma.

A másik ok a kereszténység gyakorlatában keresendő, abban, hogy a keresztény emberek életében nem látható a szabadság gyümölcse. Sokan inkább érzik - valljuk be, jogosan -rabságnak, beszűkülésnek a hívő életet, mint szabadságnak. Egy neves teológus Walter Kasper a középkor egyházáról írta, hogy a „magukat krisztushivőknek vallók tanításukban, de méginkább a magán- és a társadalmi életben tanusított magatartásukkal sokszor inkább elfedték, mint felmutatták Isten igazi arcát. A későközépkorban majd az újkor kezdetén az eredeti, végső soron egyszerű hitaktust a gyakorlati élet számára tökéletesen hasznavehetetlen tartalmi részletkérdések boncolgatása révén igyekeztek megvalósítani. Lassanként gondolati toldalékokkal zegzugosított, az „átlagkeresztény” számára többé alig áttekinthető és immáron lakhatatlan építménnyé tették a hitet. Így a középkor végére veszélyesen hasonlítani kezdett holmi kényúrként viselkedő olyan Istenbe vetett hithez, aki az embert megcsalhatja és félre is vezetheti, ám akinek vakon engedelmeskedni kell. Az efféle hit többé nem felszabadító valóság, ez az Isten az emberre tekintélyelvű módon ráerőszakolt, szabadságát és méltóságát semmibe vevő hatalmasság.

Márpedig az embernek jogai érvényesítése érdekében fel kell emelnie szavát az egyoldalúan tárgyiasító és tekintélyelvű hitértelmezésekkel szemben.”  Kultúránk a mai napig sem tudta kiheverni a középkor traumáját. De sajnálatos módon úgy néz ki egyházaink keveset tanultak a történelemből, és a mai napig is ugyanazokat a hibákat követik el, amelyek lázadásra késztették környezetünket. Szabadok vagyunk, vagy elavult tradicióink, rossz beidegződéseink, félelmeink rabságában éljük életünket? Mit lát a mai társadalom a krisztusi szabadságból? 

Meggyőződésem, hogy amíg a keresztények nem válnak szabaddá, addig gerjesztői lesznek a világ lázadásának, amely egyre szélsőségesebb formákat ölt a társadalomban. 

Megjelent: 229 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Nem megyek Kapaszkodj! »

Blog

MBE hírei

Keresés az oldalon

Kapcsolat

Ha üzenetet szeretne küldeni a szerkesztőnek, töltse ki az űrlapot!

Következő események

Események nem találhatóak