(0 szavazat)

2001. szeptember 11-e óta az Egyesült Államok külpolitikáját a terrorizmus-ellenesség határozza meg. Ám az elmúlt hónapokban egyre többet hallani arról, hogy itt igazából vallásháborúról van szó. Bush az Irak elleni akció során gyakran keresztény küldetésről beszélt.

Januárban a kongresszusi üzenetében hangsúlyozta: „Isten velünk van a harcban, ami a Gonosz erői ellen folyik.” Ezt a véleményt neves keresztény vezetők is erősítették és hirdették szószékekről és a médián keresztül. A világsajtó természetesen ezeket a kijelentéseket felnagyította, s egy újabb támpontot adott a keresztény hit, s egyes egyházak elleni érzéseknek. 

Közben II. János Pál nyilatkozatot adott ki, melyben elítéli a háborút, de hasonló módon vélekedik az Egyházak Világtanácsa is. Az európai uniós országok egyházait tömörítő Európai Püspökkari Konferencián kimondták: „A konfliktus nem különböző vallások között zajlik, senki sem használhatja fel Isten nevét a háború és az erőszak igazolására.”

Egy amerikai internetes újság keresztes hadjáratnak nevezte egy misszióstársaság iraki szolgálatát, mivel az „In Touch” „fenomenális” lehetőségeket lát abban, hogy a háború után eljuttassa az evangéliumot az arab országba. 

Természetesen nem érthetünk egyet a szélsőséges kijelentésekkel, akik például Mohemed prófétát terroristának bélyegzik viszont látnunk kell, hogy az ügy sokkal bonyolultabb, mint azt első hallásra gondolnánk. Talán az elkövetkező évek, évtizedek legjelentősebb kérdéseit vetik fel a keresztények számára is.

Meggyőződésem, hogy a háború nem lehet eszköze annak, hogy hitünket közvetítsük másoknak. Sajnos a történelem során épp azok az egyházak, amik most a világbéke mellett tűntetnek, indítottak vallásháborúkat a más világnézetű nemzetek, felekezetek, emberek ellen. Ezeknek a háborúknak a következménye az, hogy az emberek csalódtak, majd elfordultak az egyházaktól és a kereszténységtől. 

Viszont kétséges számomra ebben a kérdésben a világban oly sokat hangoztatott megoldás, a tolerancia. Gondoljunk csak bele, lehet-e igazán keresztény valaki, aki nem hiszi, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út, az egyetlen igazság és az egyetlen élet, s csak Rajta keresztül juthat el az ember az Atyához. Természetesen ugyanezt gondolják az iszlám követők is azzal a különbséggel, hogy szerintük „egy az Isten Allah és Mohamed az ő prófétája.” Ha a kereszténységből (de az iszlámból, vagy a zsidó vallásból) elvesszük ezt a kizárólagos jelleget, akkor a hit lényegét vesszük el belőle. 

A Biblia Istene kijelenti számunkra: „Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (2.Móz.20.3-5) Ugyanez az Isten az Újszövetségben azt a parancsot adta tanítványainak, hogy „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá MINDEN NÉPET, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében…” (Mt.28.19)

Ha arra a pontra jutunk, hogy mindenki higgyen abban, amiben akar, amilyen kultúrában ő felnőtt, akkor nem a Szentírás szerint gondolkodunk. 

Természetesen azokat a népeket, akik „idegen isteneket imádnak”, nem tekinthetjük ellenségnek, vagy „Gonosznak”, hiszen őket is úgy szerette Isten, hogy egyszülött Fiát adta értük. És éppen azért, mert szeretjük őket, kell őket megnyernünk Jézus Krisztusnak, mert Nélküle mindnyájan elvesznének a Biblia tanúsága szerint. 

A szeretetünket nem rakétákkal és más fegyverekkel kell kifejeznünk, hanem életszentségünkkel, áldozatkészségünkkel, Isten üzenetének hiteles továbbadásával.

Jogos kétségek merülnek fel akkor, mikor egy nemzet, vagy egy politikai irányítás Isten eszközének tekinti magát, prófétai küldetésként mutatja be az amúgy hatalmi törekvéseit.

Látjuk tehát, hogy a kérdés nagyon bonyolult. Egyre nagyobb a feszültség a két világvallás között, de megoldást nem adhat a „győzzön az erősebb” alapelv. A világot a hitünk győzi le (1.Jn.5.4) és nem katonai felkészültségünk. Ahogy az első századokban történt, ma is úgy kell megélni kereszténységünket:

„A keresztényeket a többi embertől nem ország, nyelv vagy szokás különbözteti meg… Az általuk követett életvitelt nem kotnyeleskedő emberek spekulációja és megfontolása tervezte ki, és ők sem hirdetik magukat — mint egyesek — pusztán emberi tanok szószólóinak. Akár görög, akár barbár városokban laknak, ahogyan mindegyiküknek osztályrészül jutott, ruházkodásban, étkezésben és más mindennapos viselkedésben az ottaniak szokásait követik, életmódjuk mégis csodálatra méltó és bevallottan szembeszökő. Különböző országokban laknak, de csak mint jövevények. Mint állampolgárok, másokkal együtt mindenben részt vesznek, ugyanakkor idegenekhez hasonlóan szenvednek el mindent… Mindenkit szeretnek, és őket mindenki üldözi. Ismeretlenek és bűnösnek mondatnak; kivégeztetnek és feltámadnak. Szegények, mégis sokakat gazdaggá tesznek; semmijük sincs, mégis mindenben bővelkednek; megszégyeníttetnek, gyalázatukban mégis felmagasztaltatnak. Becsmérlik őket, mégis megigazulnak; szidalmazzák őket és õk áldanak; sértegetik őket és ők tisztelettudóan viselkednek; jót cselekednek, mégis gonosztevőkként büntetik meg őket. Mikor büntetik őket, úgy örvendeznek, mint akiket életre keltettek. Mint idegeneket támadják meg őket a zsidók, és a görögök üldözik őket; gyűlölőik mégsem képesek megindokolni a velük szemben érzett gyűlöletüket.” (Mathetesz levele Diognétoszhoz)

Úgy látom, hiányzik ez a lelkület a mai keresztényekből, hogyan szeretnénk mégis, ha győzedelmeskedne a hitünk?

Nem vagyok abban sem meggyőződve, hogy egy nemzet, akár az Egyesült Államok valóban keresztény lenne. Épp ez az ország az, ahol a világ legtöbb vallása keveredik. Valószínű azok a katonák sem voltak mind hívők, akik ebben a háborúban részt vettek. Ilyen értelemben téves dolog azt állítani, hogy az iraki háború a „keresztény nyugat és a muszlim kelet háborúja” volt.

Félek azonban attól is, hogy a rosszul értelmezett szeretet mégjobban megpróbálja összemosni az egyes vallásokat, s egyre gyakoribbak lesznek azok a cselekedetek, amik például Franciaországban történtek. Ott ugyanis a béke és a szeretet jeleként – a közvélemény nagy tetszésére - Evry püspöke látványos gesztussal elment imádkozni a város mecsetjébe.

Félek attól is, amint ezeknek az eseményeknek a visszhangja is mutatja, hogy egyre elítélendőbb lesz a világ számára az evangélizáció, a misszió. Egy magyar internetes újság például „intő jel”-ként értelmezi az „erőszakos térítésekkel szemben”, hogy tavaly decemberben három amerikai misszionáriust öltek meg Jemenben.

Fontos a jövőre nézve, hogy maradjunk meg hitünkben, küldetésünkben, ne térjünk el a Biblia tanításától, bármennyire is próbál bennünket befolyásolni a világ sokszor logikus érveivel.

Megjelent: 609 alkalommal

Blog

  • Öröm a mennyben és a földön
    Öröm a mennyben és a földön 2018. június 17-én délután teljesen megtelt a váci baptista imaház, ahol bemerítést tartott a helyi gyülekezet. Hét megtért keresztény tett…
  • Elég legyen! Legyen elég!
    Elég legyen! Legyen elég! Február 10-én immár harmadik alkalommal rendezte meg a Váci Baptista Gyülekezet 25+ konferenciáját. Az idei találkozó témája a megelégedés volt.…

Keresés az oldalon

Kapcsolat

Ha üzenetet szeretne küldeni a szerkesztőnek, töltse ki az űrlapot!

Következő események

Események nem találhatóak