Gyermek koromban nem értettem, hogyan lehetett képes értelmes, munkájában szorgalmas, gyermekeit felelősen nevelő ember igent mondani az antiszemitizmus ideológiájára. Hogyan hunyhattak szemet, vagy értettek egyet keresztény, templombajáró emberek azzal, mikor a zsidók jogait kezdték nyirbálni, majd gettókba kényszerítették őket, végül koncentrációs táborokba küldték őket, többségüket megölni. Nem éltem abban a korban, nem voltam részese annak a propagandának, mely éveken, évtizedeken keresztül mosta át az emberek agyát, szívét, lelkiismeretét. Ma, több évtized távolságából már tisztábban látunk. Egyértelmű bűnként, történelmünk sötét foltjaként tekintünk a XX. század harmincas-negyvenes éveire. 

Hálás vagyok, hogy életem során egyetlen napot sem kellett az utcán vagy hajléktalan szállón élnem. Mindez inkább kiváltság, mint magamnak tulajdonított érdem. Szüleim gondoskodtak felőlem, tanulhattam, munkát találhattam, családot alapíthattam: mindez kegyelem.

Virágvasárnap amibivalens ünnep. Jelen van benne az öröm, az ujjongás, ahogyan Jézus bevonul szamárháton Jeruzsálembe. Ugyanakkor ott van a szomorúság, a nagypéntek árnyéka vetül erre az ünnepre. Ezen a napon fontos az ünnep mindkét mozzanatát megragadni. Virágvasárnap helye van az ujjongásnak, Jézus dicséretének, magasztalásának. Az Ő nevének felemelésének, nyilvános megvallásának.

Arra a kérdésre keressük a választ, hogy Jézus miért sírt virágvasárnapon, s hogy ezek a könnyek ma is ott vannak-e szemeiben, ha a világot szemléli?