1945 óta sok minden megváltozott a világban. Eljutottunk a Holdra, politikai rendszerek jöttek, aztán mentek, a mindennapjaink részévé váltak a kütyük: számítógépek, mobil telefonok, tabeletek. A világháború után kevesebb mint két és fél milliárdnyian éltek a bolygónkon, ma ez a szám 7,7 milliárdnál jár. Megháromszorozódott tehát a populáció a földön.

Miközben ezeket a sorokat írom, Dél-Amerikában kilencezer helyen lángol az esőerdő, de a világ más pontjain is hasonló a helyzet. Egyes kutatók szerint az összeomlás szélére került a trópusi ökoszisztéma. Nemcsak a föld tüdejeként emlegetett fák milliói hamvadnak el, hanem azok a pótolhatatlan növény és állatfajok, amik ott élnek. Felbecsülhetetlen a veszteség. És itt nem dollármilliárdokról van szó, sokkal többről, ami pénzben felbecsülhetetlen.

Az egyiptomi fogságból menekülő zsidó nép csapdába került a Vörös tengernél. Egyik oldalról a fáraó seregei közeledtek, a másik oldalról pedig a széles és mély víz állta útjukat. Harapófogóba kerültek, melyből emberileg nem volt kimenekedés. Nagy félelem fogta el őket, érthető módon. Megadhatták volna magukat, de az a biztos halálukat jelentette volna, vagy megpróbálkozhattak volna a harccal, mely ugyancsak hasonló eredményt hozott volna.

A fél világ könnyes szemmel nézte, amikor április 15-én este szinte minden csatornán bejelentették, hogy ég a párizsi Notre-Dame. A 157 évig épített, 69 méter magas gótikus katedrális több, mint egy templom, egy szimbólum. Bár újszövetségi hívőként vallom, hogy Isten nem kőből épített házakban lakik, hanem az emberi szív a Szentlélek temploma, mégis ez az épület nagyságával és szépségével hirdette Krisztus evangéliumát. Hány ember gondolkodott el élete értelméről, lelke üdvösségéről az elmúlt több mint nyolcszázötven év során ezen épület falai között? Hány fiatal mondta ki a boldogító igent ebben a székesegyházban?