(0 szavazat)

Miért tölt egy ember 44 napot éhezéssel egy 10 milliós metropolis légterében? Tiltakozik valami ellen? Netán büntetésből zárták oda, mint régen a középkorban volt szokás? Esetleg figyelmünket szeretné felhívni valamilyen fontos dologra, amely mellett nap mint nap elsétálunk?

Ez utóbbi válasz már közelít az igazsághoz, bár szükséges hozzá egy kis magyarázat. David Blaine azért töltött 44 napot a London fölé, a Temze partján kifeszített plexidobozban, amiért 3 napig egy jégtömbben időzött, és ami miatt egy hétre eltemettette magát, vagyis azért, hogy egy nagyon „fontos” valakire ráirányítsa figyelmünket; magára David Blaine-re!

David Blame jégbefagyva

Az amerikai illuzionista olyan mutatványokat ad elő, amelyek extrémitásukkal, bizarrságukkal és időnként horrorisztikus vonásaikkal a figyelem középpontjába helyezik. Ám ezen a ponton nem jut túl, figyelmünket magához vonzza, de tartalmat már nem hordoz. Értelmetlen, mint egy külvárosi falfirka. Kétségtelen, hogy Blaine produkciója sokakat érdekelt, a Sky One televízió (ez a tévé követte nyomon a 44 napot) becslése szerint negyedmillió nézőt vonzott a látványosság. Akadtak olyanok is, akik kigúnyolták, vagy egyenesen megtámadták Blaine-t. Sokan étellel dobálták az üvegkalitkát, mások barbecue-sütőt üzemeltek be a ketrec alatt, és olyan is akadt, aki távirányítós kis helikopterrel lebegtetett hamburgert a „művész” orra előtt, arról az emberről már nem is beszélve, aki el akarta vágni aazt a csövet, amelyen keresztül Blaine a vizet kapta. A támogatók, érdeklődők, ellendrukkerek mellett hírességek is elzarándokoltak a „prófétához”, úgy mint Sir Paul McCartney, Pamela Anderson, Naomi Campbell. A figyelem tehát egyre nőtt, s mindenki kíváncsian várta, hogy mi lesz a show vége. David próbált némi mondanivalót is belevinni akciójába, mikor azt pedzegette, hogy az auschwitzi 43 napos rekordéhezést kívánja megdönteni, ám ez némi tiltakozást leszámítva el is sikkadt.

Egy nap azonban a művész megszólalt:

„Amikor gyermek voltam, láttam anyám gyönyörű halálát. Éhezett, rákos volt, minduntalan operálták, és mégis megtalálta a módját, hogy mosolyogjon, és szeressen a legrosszabb körülmények között. Arra gondoltam, hogy ez az érzés van most bennem is. A szenvedésben kell megtalálnom a szépséget, mert azt hiszem, az élet költői, és azt hiszem, a lélek erősebb a testnél. Szeretet van mindenhol, és szeretet van bennünk is.”

A tömeg ezt követően spontán éneklésben tört ki, a háttérben pedig Joe Dixon művészeti egyetemista ruháit ledobva mutogatta magát azoknak, akik éppen nem az ég felé emelték tekintetüket. A magas röptű gondolatok értelmetlenségén túllépve végre valaki, a fent nevezett egyetemista, igazán megértette a „mester” tanítását: Helyezd magad a figyelem középpontjába! David Blaine-nek ez maximálisan sikerült. Ám elgondolkoztató, hogy amit ő nagyban megtett, azt mi is hajlamosak vagyunk megtenni kicsiben. Felhívni magunkra a figyelmet valamivel, mert különben elveszünk a tömegben. Korjelenség, kortünet.

Pedig van, aki figyel ránk extra mutatványok előadása nélkül is. Aki nem sétál el mellettünk, a mellett a bizonyos „fontos” valaki mellett. Még David Blaine mellett sem. Bár elég nehéz Őt észrevenni a figyelem középpontjából.

„Doren túlélte az orosz rulettet”, „Felakasztotta magát a gyerekgyilkos”, „Addig operálták, míg nyomorék lett”, „Aszteroida a föld közelében”, „Bigfoot talán mégis létezik?”, „Sting jógázik a drog helyett”, „Fellépett a kar nélküli gitáros”… – csak néhány cím egy magyar napilapból. Már kezdjük megszokni, hogy a mai média csak azokból a sztorikból csinál hírt, amik szerintük rendkívüliek, különlegesek. Kit érdekelnének a normális családok, ahol az édesapa és az édesanya közösen nevelik szeretetben gyerekeiket, vagy azok a fiatalok, akik tisztelik szüleiket, szabadidejüket pedig nem narkózással töltik, vagy azok a gyülekezetek, ahol istentiszteleteket tartanak? Helyette folyamatosan hallhatunk homoszexuálisokról, leszbikusokról, transzvesztitákról, úgymond „különleges” vagy „érdekes” emberekről.

Több mint hatmilliárdan élünk jelenleg bolygónkon, s mindannyiunk élete egyedi és megismételhetetlen, de az ember mégis úgy érzi, hogy élete jelentéktelen, elvész a nagy tömegben. A mai kor próbálja elhitetni, ahhoz, hogy az egyén „valaki” lehessen, csak egy napra is címlapra, rivaldafénybe kerüljön, valahogy ki kell lógnia a sorból, valami teljesen abszurd dolgot kell csinálnia. Oliver Stone 1994-es filmjében, a Született gyilkosokban a két főszereplő, Mickey és Mallory teljesen átlagos szerelmespár lenne, de ők ennél többre vágynak, hírnévre, s hogy ezt megszerezzék, körülbelül ötven embert gyilkolnak meg válogatás nélkül. Ez annyira extrém, hogy felfigyel rájuk a CBS-tévétársaság, s rövid időn belül sztárt farag belőlük. Sokan ünneplik őket, s példaképüknek tartják a gyilkosokat „szabadságuk”, „bátorságuk”, miatt. A film természetesen torzít, de sajnos hallottunk már Whiskys funclub- ról, vagy arról, hogy milyen sokan szimpatizáltak Terry Blackkel.

Egy újságcikkben olvastam valahol, hogy a mai társadalom egyik jellemzője a „halálra informáltság ”. Olyan sok információ ömlik ránk a televízióból, a sajtóból, az internetről, a könyvekből, az iskolákból, hogy már alig tudunk különbséget tenni fontos és felesleges információ között. Sajnos eljutottunk odáig, hogy a médiasztárok szexuális tévelygései nagyobb közönséget vonzanak, mint az élet egyetemes kérdései. A mai ember elhiszi, hogy jólinformált, hogy a bulvárlapokból a lényeget ismeri meg, hogy a televízióból mindent megtud a világról, pedig csak a szenzációkat kapja kézhez. Közben pedig épp a lényeg válik számára megfoghatatlanná, ami már nem is érdekli, hiszen már csak az extrém dolgok kötik le a figyelmét. 

Almási Miklós esztéta fogalmazott úgy, hogy az információs társadalom betegsége a felesleges információkkal való telítettség. Extrém a művészetekben és a szellemi életben Ebben a szenzációéhes, extrémitásokat kereső korban már egyre kevesebb dolgon lepődünk meg, botránkozunk meg. Az extrém normálissá vált, a normális pedig kivétellé, unalmassá. A XX. század művészei ezt a folyamatot próbálták szemléltetni. M. Duchamp volt talán az első, aki kiállításain nemcsak képeket, hanem tárgyakat is, úgymond readymade-eket is használt. Az egyik híres, hírhedt kiállításán 1917-ben például wc-csészéket állított ki, a tárlatnak a „Forrás” címet adta. Akkor a szakma és a sajtó még dühöngött, később szenzációsnak ítélte. Duchamp követői még merészebbek voltak, de egyre kevésbé lehetett a közönség érdeklődését felkelteni, sokkolni. Voltak, akik élő majmokat szögeztek ki egy képkeretbe, mások saját magukat állították ki kiállítási tárgyként. De egyre kevesebben döbbentek már meg ezen.

A filmiparban is hasonló folyamat játszódott le. Az első filmen még felugrottak a nézők ijedtükben, mikor berobogott a mozivászonra egy gőzös, ma már azon sem izgatjuk fel magunkat, mikor levágják valakinek a fejét, vagy kísértetek jelennek meg előttünk. 

Az extrémitás azonban nemcsak az esztétikában jelentkezik, hanem az erkölcsi életben, a viselkedés kultúrában is. Korunk sokat emlegetett jelszava a tolerancia, amely a gyakorlatban azt jelenti, hogy „minden mehet”. Homoszexuálisok házassága, az abortusz, házasságon kívüli élettársi kapcsolatok ma egyre elfogadottabbak, s bigottnak tűnik az, aki mindezt erkölcstelennek vagy bűnösnek tartja. Extrémitás jelentkezik a szellemi életben is. Nagy az érdeklődés ma a keleti misztika, az okkult jelenségek, a babonaság, az ufó-hit és a boszorkányság felé. Tulajdonképpen teljesen mindegy, miről beszélnek az adott guruk, megvilágosodottak, a lényeg, hogy valami különleges, titokzatos legyen az, s az sem árt, ha mellesleg individualista szemléletünket erősíti. A világ legszenzációsabb eseménye

Megérthetjük-e ezt a jelenséget? Netán a bibliai végidők jeleit kell meglátnunk mindezek mögött? Amint arról Pál apostol szól a Timóteushoz írt második levelében:

„Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak.” (2Tim 4,3–4)

Úgy gondolom, ha teljesen nem is tudjuk feltárni ennek a jelenségnek az okait, de következményeire figyelnünk kell. Egyre nehezebb lesz megszólítanunk az embereket, ma már a média legalacsonyabb nézettségű műsorai közé tartoznak a vallási műsorok, melyek előbb-utóbb ki is szorulnak az adásból. Sokan tartják egyre unalmasabbnak az istentiszteleteket, mert semmi extrém dolog nem történik bennük. Mit tegyünk? Talán alakítsuk show-műsorrá gyülekezeti alkalmainkat, beszéljünk olyan dolgokról, amik felkeltik hallgatóink érdeklődését? 

Azt hiszem, nem ez a megoldás. Nem kell felvennünk a versenyt a világ szenzációhajhász szemléletével, de el kell mondanunk róla véleményünket, azt hogy becsapják vele az embereket, meg akarják téveszteni még a „választottakat is” (Mt 24,24). Ne dőljünk be ennek! Hiszem, hogy ebben a korban is üzenetet hordoz a világ legnagyobb szenzációja, egyben legnagyszerűbb igazsága, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból. Az ő evangéliumának ereje ma is betölti életünk minden szükségét.

Megjelent: 265 alkalommal

Blog

MBE hírei

Keresés az oldalon

Kapcsolat

Ha üzenetet szeretne küldeni a szerkesztőnek, töltse ki az űrlapot!

Következő események

Események nem találhatóak